Ahogyan nézem ezeket az embereket, és magam is nagyokat merülök a konzumidiotizmus édes tengerében, rossz érzés fog el. Ők gondtalannak látszanak,
de bennem ott motoszkál az érzés: mi lesz, ha ennek vége?
A Norblin gyárat be kell fűteni, az éttermek gáztűzhelyén főzni kell, az irodákba be kell menni, majd felkapcsolni a villanyt és a monitort, munkához fogni. Mi lesz akkor, amikor nem lesz se fűtött konditerem, se szusi? Amikor nem keverik majd a New York sourt, munka sem lesz, amiből Calvin Klein pólót lehet venni?
Az utóbbi évtizedek generációi elképesztő bőségbe születtek, az elődeik pedig nagyon könnyen szokták meg a nélkülözésből feltámadó fogyasztást. Jelenünkben egyetlen képességet kell kifejleszteni: fogyasztani, vásárolni, költeni, mindent is beledobni a kosárba a diszkontáruház sorai között.
A gazdasági válság réme nem csak kopogtat, hideg szele már megérkezett, érezni az első fuvallatokat. Amikor pedig teljes erejével ideér,
megremeg a világ, amelyet eddig ismertünk.
Megremeg a nyugati jólét, a fogyasztás luxusa, az önfeledt koktélozások és a jól fűtött medencék álomképe. A kérdés az, hogy ezt hogyan fogja feldolgozni a mai társadalom kollektív tudata. Mi lesz akkor, amikor – egy tartósan energiahiányos állapot miatt – le kell mondanunk a megszokott jólétről?
A másik kérdésem, amikor a Norblin gyár önfeledt arcait nézem: komolyan azt hittük, ennyi lesz? A történelemkönyveket folyamatosan írják, a történelem zajlik, velünk él és változik, aranykort és világégést hozva. Egyes szakértők szerint válság esetén a társadalom tudatos, felelősségteljes viselkedése felerészt járul hozzá a krízis hatékony kezeléséhez.
Van bennünk ennyi lélekjelenlét? Mert most nagy szükség lesz rá – vessünk is számot magunkkal!
Nyitóképen: A Norblin gyár és Varsó tornyai. Fotó: Shutterstock